A levelet közli Polnauer Sándor főrabbi annak reményében, hogy további levelekkel megmenthetjük a magyar zsidóság zenei hagyományát. Információk még  www.pava-zsinagoga.fw.hu ill. polnauer@gmail.com.   

 

 

Kedves Főtisztelendő Uram!

 

Mindenek előtt két alapfogalom: engem szólíthat Bár-Joszéfnak, Ábrahámnak, sőt Weisz bácsinak is ( 83 évet befejeztem ), minden névre reagálok. Másodszor—kisrabinak hívták az idősebb rabbik mellé rendelt frissen végzett fiatal rabbikat , kiknek főfeladatuk a neológ ifjúság szervezése volt, a kerületi templom köré. Nehéz feladat volt, sikerült némileg csak a harmincas évek végén, negyvenes évek elején, amikor a külső ( antiszemita) nyomás már nagyon erőssé vált .

Nekem is van egyfajta problémám. Nem tudom, Ön mennyi idős, tehát mit kell magyaráznom, milyen fogalmakkal találkozhatott már életében.

 

Most pedig hadd kezdjem az elején. Én 1922 novemberében születtem, Pesten, a kilencedik kerületben, akkor Remete,  ma Szobieszky János utca 15-ben. Ebben a házban az első emeleti lakást zsidó templommá alakították, mellette volt kántorlakás. Anyai nagyapám ( Müncz Jakab ) volt a kántor és egyben sakter, (a házban volt vágoda is tyúkoknak, libáknak ). Anyám, aki Szentendrén lakott, szüleihez ment szülni. Fényképet az emeletről, továbbá  a Müncz család családfáját ( és apámét, a Weisz családét ) átadtam szomszédjainak, a Holocaust múzeumnak. Mellékesen a család két életben maradt fia, Müncz József és a Tüzoltó utcában lakó Morvai Miklós (Müncz Manó)  a háború után az őszi nagyünnepeken Kelet-Németországban jártak előimádkozni.

 

Mindezt elmesélem Önnek, mert a Remete –Szobieszky-utcai imaházról nem találtam említést az idevágó témájú magyar nyelvű könyvekben. Így például a „Magyarországi zsinagógák„  című ( Műszaki könyvkiadó, 1989 )

kötetben –bizonyára megtalálható a rabbiszeminárium könyvtárában- említenek  több imaházat a Ferencvárosban, de nem a fentit. A 248. oldalon írnak néhány sort a Páva utcai templom létesítéséről is.

 

Visszatérve korábbiakra, nagyapám halála után Blasz nevű kántort választotta meg az imaház, (az akkori egri kántor fiát ) aki viszont nem vágott. Koser húst a Lehel-téri piacon lehetett kapni, de nagyanyámnak Vácról hozták az ortodoxan kóserre vágott libát. Még valami zárójelbe való megjegyzés - a héten az utcai hirdetések között láttam egyet, mely szerint ma, szombaton, Cholon egyik templomában vendégeskedik Jiszráel Rand, ismert cházán, saját kórusával. Felkeltem én is időben, mondhatom a templom zsúfolásig ( !!) tele volt, tehát az Ön véleménye helyes.( Ez utolsó sorokat már a szombat kimenetele után írom.)

 

Ezek után áttérhetünk Páva utca vallási-zenei felépítésére. Az én időmben a kántor Tennenbaum volt, Debrecenből jött Pestre.

( Fiának és vejének ortopédcipő üzletük volt Tel-Avivban a hetvenes években) Sorsáról nem tudok semmit, mint ahogy Reich másodkántor sorsáról sem. Tennenbaum már nem volt fiatal ember, de kellemes hangú előimádkozó volt. Mellette segített 8-10 gyerekből és 4 felnőttből álló kórus, Gottschall ( vagy Gottschalk ? ) vezényletével. Én úgy kerültem oda, hogy a bar-micvá szombatján énekeltem a máftirt, Gottschalk hallotta és szólt apámnak, engedje a fiát a minden szerdai próbára. Kaptam én is, mint mindenki, egy szép fekete köpenyt, magas, többszögletű fekete fejfedőt és havi egy pengőt, ünnepekkor kettőt plusz a snoderolásból is valamennyit.

 

Az elöljárók között valakinek csokoládé-gyára volt, az külön járadék volt. Az énekkar felnőttjei közül kettő tenorista volt, kettő basszus hangú,  egyikük az operaénekes Székely Mihály öccse volt. A gyerekek közül ketten énekeltek szólót. Egyikük –nem emlékszem nevére – Farkas főrabbi unokája, meleg alt hangú fiú, sok érzéssel és zsidó táámmal a hangjában. A másik csillogó, tiszta szoprán, Kleinberger Tibor. Találkoztam vele a háború után, azt mondta operaénekes lett Kishegyi néven és egyszer láttam újságban a halál hírét.

 

Most érkeztem el a karmester – Gottschalk – szerepléséhez. Lengyel zsidó, rosszul beszélt magyarul, ha mérgesítették a gyerekek jiddischül szidta őket. Élt-halt az énekkarért, büszke volt rá, hogy Ő igazi szakember, nem minden zsinagógai karmester volt az. Valóban, nem egyszer hívtak bennünket kántor-koncertekre kiséretnek. Egy időben jártak Pesten ismert külföldi kántorok. ( a 35-36. évekről beszélek). Gottschalk rengeteget irt, kevés ima volt, amihez Ö nem szerzett zenét. Lechá Dodi más dallam volt a Szfirá idején és más a drei wochenban. Ahavat Olám, Mágén Avot, Adosem melech, Adosém adosém él rachum vchanun, ki tud emlékezni mindre, péntek este és szombaton. Untáne tókef, Kvákorász roe edro, Jáále, Kdusá, Semá jisráél, vááni szfilászi ünnepi köntösben, mindez gyerekszólókkal, részletek a dallamokból  még ma is csengenek a fülemben. És én nem énekeltem többet egy-másfél évnél, a hangom változni kezdett. A  Tanítóképzőben dr. Richtman nem szerette az ilyesmit, így a Páva utcába főleg csak ünnepekkor kerültem, vagy péntek este, szombaton a tanítóképző rajztermében volt számunkra istentisztelet, pláne ha kántortanfolyamot is akartunk végezni.

 

Évekig, a háború után, Izraelben , keseregtem magamban , hogy ez a sok szép dallam, ima, munka, mind elveszett a világ számára, amíg csak egyszer, jó néhány évvel ezelőtt, Pesten járva péntek este a Rabbiszeminárium templomában egy vendégkántortól –ismerős dallamokat hallván- érdeklődtem és a felelet az volt, hogy neki sok Gottschalk-kottája van. Hogy a  kántor ki volt, nem találtam alkalmat kideríteni.

 

Talán még egy apróságot. Nem tudnám megokolni miért, de nagyon megörültem, látván az átépített zsinagógában (múzeumban- Páva ) a Tóra-szekrény előtti betonkerítést épségben, ez volt ugyanis az énekkar helye.

 

Levelem e részét most megpróbálom elküldeni, kérem írjon vissza csak annyit, hogy rendben megkapta ( a magyar betűk néha problémákat okoznak). Igyekszem majd folytatni első levele értelmében.

 

Üdvözlet Önnek és az egész gyülekezetnek

 

Bar-Joszef Ávrahám